Iskolánk oktatója, Jáger Erzsébet tanárnő az idei tanévet az Amerikai Egyesült Államokban kezdte, ahol a Fulbright Teacher Excellence and Achievement program keretében egy hathetes média tudatossági kurzuson vett részt a University of Wisconsin egyetemen School of Education tanszékén Madisonban. A Fulbright Hungary és a budapesti Amerikai Nagykövetség közös ösztöndíjpályázatát a tanárnő még 2022-ben nyerte meg, így az idei tanévben másodmagával képviselte Magyarországot a TEA program keretében. 

A 2023. szeptember 13-tól november 2-ig tartó képzés keretében szó esett a médiafogyasztási szokásokról, a mindennapi életünkben jelen levő álhírekről, összeesküvés elméletekről és azok keletkezésének módjáról. A képzésre 17 országból érkezett 21 középiskolai tanár a hat hét alatt arra kereste a választ, hogy hogyan lehet iskolai keretek közt felkészíteni a jövő generációit az internetes hírcsapdákra. Mivel egy nagyívű nemzetközi programról van szó, ezért ez a másfél hónap ideális alkalmat teremtett a közép-kelet-európai és közép-ázsiai országok kapcsolatépítésére is. 

Az egyetemi programot egy 40 órás tanítási gyakorlat is kiegészítette, melynek során a tanárnő bepillantást kapott a Verona Area High School életébe. Az óralátogatások mellett lehetősége nyílt órákat is tartani, melyek keretében nemcsak Magyarországról és annak kultúrájáról beszélgetett az amerikai diákokkal, hanem magyar diákokkal készült videóüzenetek segítségével a hazai és az amerikai oktatási rendszert is összehasonlították. 

A tanárnő élményeiről és tapasztalatairól szóló jegyzetét alább olvashatjátok, ha pedig több képet vagy videót nézegetnétek, kattintsatok a myteaxp Instagram oldalra. 

#fulbright #fulbrightteach #fulbrighthungary

 

Bárcsak … 

Pörgetem a telefonom. Tudom, hogy itt van valahol. Emlékszem, hogy a washingtoni reptéren fotóztam le a kijelölt tornádó menedékhelyet, de sehol sem találom. Pedig milyen jól illeszkedne ehhez az olvasmányhoz, és annyira meg szeretném mutatni a 11-seimnek! 

Elveszek a több ezer fénykép közt. Ideje rendet raknom most már tényleg a galériában! És a fejemben is, azt hiszem. Két hete itthon vagyok, reggelit készítek a gyerekeimnek, sietve megyek az iskolába, órát tartok, dolgozatot íratok, szakvéleményt fogalmazok. Aztán jön a délutáni műszak, a bevásárlás, a főzés, a gyerekekkel tanulás, iskolai adminisztráció, a mosogatás és a milliónyi kis dolog, ami a mindennapok része. És a sok-sok tennivaló közt néha bevillan egy-egy kép, egy mozzanat, egy mondat az elmúlt 7 hetemből. Abból a 7 hétből, amit Fulbright ösztöndíjasként az USA-ban töltöttem. Visszanézek, és most is pont ugyanúgy érzem magam, ahogy a nyáron, amikor megkaptam a fogadóintézményem elérhetőségeit: nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik! Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént! 

Emlékszem a pillanatra, amikor hajnal 3-kor megnyomom életem képzeletbeli pause gombját és belépek az A Terminálba. Magam mögött hagyom az összes szerepem, hogy újra egyetemista és megfigyelő legyek 8000 kilométerre az otthonomtól. Eltávolodom a mindennapi énemtől és mostantól intenzív befogadóvá válok egy máshogy definiált rendszerben. Bárcsak mindenki megtehetné ezt egyszer az életében!  

Lelkesen és tisztelettel fogadnak bennünket. A Wisconsin Egyetem szélesre tárja kapuit előttünk és minden hozzáférést megkapunk az egyetem bámulatos könyvtáraihoz, épületeihez, az ultramodern edzőtermekhez, a tanszéki kiállításokhoz, a sokszínű programokhoz. A 270 ezres város, Madison pedig csodás idővel ajándékoz meg bennünket, hogy kiélvezhessük a Mendota és Monona tavak hangulatát és a város őszi fesztiválokkal teli életét. Bárcsak elvihetnék ide mindenkit ide egy osztálykirándulásra! 

Kíváncsisággal fordulunk egymás felé. 18 ország képviseli magát a kényelmes és olykor túlhűtött előadótermekben. Egymástól és egymásról tanulunk is miközben a tudatos médiahasználat, a digitális alkalmazások vagy a pedagógiai módszerek témáját járjuk körül. Barátkozunk az elmélettel és keressük a gyakorlati hasznosítás módjait. Együtt gondolkodunk, hogy hogyan lehet, ha lehet egyáltalán, a felfogást vagy a hallott módszereket átültetni a kelet-európai vagy a közép-ázsiai tanítási modellekbe. Bárcsak mindenhol jelen lenne egy ilyen párbeszéd, ahol a tapasztalatra támaszkodva meghallgatjuk egymást, hogy a jövő generációit segítsük! 

S miközben elmerülünk az egyetemista életben, már alig várjuk, hogy belépjünk a középiskolai gyakorlatunk helyszíneire. A Monona Grove High School és a Verona Area High School közössége szívvel-lélekkel fogad bennünket. Elcsodálkozunk a körülményeken: nálunk nincs uszoda, nincsenek tanulóknak kiosztott tabletek, gurulós székek és összecsukható asztalok, elkülönített csendes szobák vagy óriási színháztermek az iskolában. A könyvtár itt hívogató és kényelmes, a közös terek igazi közösségi terek. A konditerem tágas, az épületet körbevevő pályák óriásiak, és mindig van szabad parkolóhely akár tanárnak, akár diáknak. Bárcsak egy csettintésre hazavarázsolhatnám ezeket a kényelmi eszköznek tűnő dolgokat, amelyek valójában a megfelelő munkakörnyezet részei! 

És bár itt is van jónéhány középiskola, ahol az épület javításra szorul és egyáltalán nem biztos, hogy megvannak a fenti körülmények, két dolog mégis mindenhol jelen van: a tanárok módszertani eszköztára és a készségfejlesztésre szánt idő és energia. Erre akkor jövök rá, amikor az emelt szintű történelem órán a kolléga készségesen kezembe adja a College Board által kidolgozott és javasolt tanmenetet, amiben nemcsak a tényszerű kimeneti követelményeket látom, hanem módszertani ajánlásokat, projektötleteket, kapaszkodókat. Nem egyet; sokat. És akkor arra gondolok, hogy bárcsak ismét megtalálhatnám azt az egészséges egyensúlyt, ahol mindenre jut idő és van annyi szabadságom, hogy a tanulók igényeire szabhassam az órát! 

Ahogy itt az iskolarendszert és az épületeket is ehhez igazítják. Mindenkinek helye van az iskolában, legyen az ép, mozgásában korlátozott vagy mentális betegséggel küszködő tanuló. Nem könnyű mindezt megvalósítani, mert gondolni kell a teljes akadálymentesítésre, a hozzáférhetőségre, a gyógypedagógusokra és pedagógiai asszisztensekre. De ne felejtsük el, hogy valóban mindenkinek joga van a tanuláshoz és az egyenlő feltételekhez! És ezt látom a csodás énekórán, ahol mindenki együtt énekel és táncol, mert ehhez nem kellenek különleges képességek. Csak a zene nyújtotta öröm. Bárcsak egyszer eljutnánk az inkluzivitásnak erre a szintjére! 

Ugyanakkor nem irigylem a mindig zárt ajtókat vagy a szülőket megterhelő óriási felsőoktatási költségeket. Itt is meg kell küzdenie minden amerikai kollégának a túlterheltséggel, az itteni viszonyokhoz mért alulfizetettséggel, a növekvő osztálylétszámokkal, a mindent felülíró mobilfüggőséggel. Itt is szembe kell nézni a tanárhiánnyal, az oktatók alacsony társadalmi megbecsülésével pont úgy, ahogy a logisztika szerves részét képező buszsofőr hiánnyal. Bárcsak felbukkanna mindannyiunk jóságos tündérkeresztanyja, hogy helyre tegye a dolgokat! 

Két hét után visszanézve csodálkozom igazán rá, hogy milyen fantasztikus 7 hét áll mögöttem. Mennyi új barátom van és mennyi csodálatos helyen jártam! Hogy milyen fantasztikusan befogadóak az itt élő magyarok, akik bár soha nem láttak előtte, családtagként üdvözöltek és hívtak maguk közé. És micsoda megtiszteltetés egy idegen ország kamaszainak a sulis tesi pólóban a saját hazádat képviselve Magyarországról, Szent-Györgyiről, az iskoládról vagy akár a lángosról beszélni! Bárcsak mindenki - tényleg mindenki - átélhetné ezt a fajta büszkeséget! Bárcsak … 

 

“The author of this publication was a participant in Fulbright Teacher Exchanges, programs of the United States Department of State, administered by IREX. The views and information presented are the grantee's own and do not represent the views of the U.S. Department of State, the Fulbright Program, or IREX.”